|
|
|
|
Nyílt levél egy személyes megszólításra
Mélyértelmű - détéel - 2001. december 20.
Ez az írás eredetileg Ealing Costa Magyarország fasza című cikkének kritikájában jelent meg, Hannóca kritikájára válaszul, amelyben személyesen engem kérdezett meg bizonyos dolgokról. A válaszomat reflexszerűen a kritikához írtam, most azonban elöszőr kihasználva szerkesztői jogosultságaimat inkább kitöröltem onnan, és külön válaszként jelenítem meg. Egyrészt nem akartam, hogy E.C. írásának témájától ennyire eltérjünk, másrészt amióta elolvastam Hannóca kérdését folyamatosan elég sok gondolat kavarog bennem, elképzelhető, hogy a témának lesz még folytatása, és nem csak úgy, hogy csak néhányan értik, miről van szó. Jó lenne, ha erről a témáról (barátság, emberek egymás közt, emberek és a környező világ, stb) egy hosszabb vita kialakulna.
Ja igen, és így 40 ponttal többet is kapok! :-)
Elbizonytalanítottál. Mióta hazajöttem, pontosan ez az a probléma, ami engem nagyon foglalkoztat. Ha megkérdezed a Tamást, ő igazolhatja, sokat beszélgettem vele erről. Nem szeretnék most semmilyen önelemzésbe belemenni, hülyén érezném magam. Sokmindenre rávágom, hogy nem érdekel. Biztos, hogy így van, de vannak olyan témák, amik baromira tudnak idegesíteni, és a leginkább azzal tudom kifejezni a véleményem, hogy azt mondom, nem értem, nem tudom, nem érdekel. Ez nem biztos, hogy így is van, de a véleményem kifejtésére, sokszor ezt érzem a leghasznosabbnak, legkifejezőbbnek pláne minthogy a nem virtuális valóságban lehet hangsúlyozni is, és az sokat segít. Azt hiszem, én mostanában így fejezem ki a tiltakozásomat, elfogadva a félreértés lehetőségét is. Szóval ne hidd el első hallásra, amit hallasz.
Nagyképű vagyok, de azt mondom, bizonyos dolgokba belefáradtam. Ez kapcsolatos, családdal, iskolával, barátokkal is. Nem nagyon szeretném kifejteni itt, hogy pontosan mik is ezek, meg a terjedelem is talán túl nagy lenne. De szerintem azért Te is tudhatod mik ezek, ha nagyon belegondolsz, legfeljebb meglephet, hogy markánsabban fejezem ki egyet nem értésemet. (Egyébként az is idegesít, hogy itt szól mögöttem a Legyen Ön is milliomos, és a versenyzőnek fogalma nincs, mely drámában szerepel Rosencratz és Guildenstern). Szóval egyre kevésbé szeretem a megbízhatatlanságot, agresszivitást, arroganciát és még nagyon sok hasonló dolgot. Mindenesetre köszönöm, hogy ezt a témát feldobtad, fene se tudja, de biztos, hogy van valamennyi igazság benne. Remélem Németország azért nem sokat változtatott rajtam, bennem. (Az úr most telefonos segítséggel megmondta a jó választ.) Mindenesetre néha eszembe jut, amikor Füssenben egy teraszon beszélgettünk, és az nekem a hat hónap egyik legszebb emléke. :-)
|
|
|
|
|
|
Egyszerűbb
hannoca - 2001 december. 20. 16:36:41
"Sok mindenre rávágom, hogy nem értem." Én nem rágtam sokat magam a válaszon, de azért most írok valamit.
Nekem a gondolataim valahogy a tolerancia köré kavarogtak. Lehet, hogy ez egyirányú gondolkodásomnak köszönhető. Szerintem a tolerancia nem csak az, hogy nem cigányozunk - bár manapság már ez sem semmi. Azonban a tolerancia szerintem valami olyasmi, hogy differenciáltan, összetetten nézem a dolgokat, hogy nem szólom le őket, hogy attól, mert zavar, nem hagyom rögtön ott, annyiban. Hogy figyelek arra, hogy ki és mi van mögötte.
Hidd el én is sokszor úgy vagyok vele, hogy belefáradtam. De nem lehet belefáradni. Mert attól aztán nem lesz jobb. A dolgok attól még ott lesznek, és csak alkalmazkodva-küzdve lehet, szerintem. Nem fog persze semmi megváltozni, a világot nem is lehet megváltoztatni, de magadat muszáj, ha már nem vagy elég adaptív. Okoz néhány álmatlan éjszakát, nem tudom hogy megéri-e, de különben sose lesz semmi se.
Van egy késői Ady vers, ami nekem erről a nem-belefáradásról szól:
"Fakóan szirma ne omoljon,
Piros virág volt, pirosoljon."
A másik dolog, ami rólatok, és erről a cikkről végképp, eszembe jutott, az az én édesapám agresszív értetlenkedése. (Így neveztük el a nővéremmel.) Nehogy má' 25 évvel hamarabb ezt nyomja valaki! Ezt ne. Mert az a baj ezzel az értetlenkedéssel, hogy elutasító, nem pozitív értelemben tiltakozó. És akkor itt visszatértünk a hétköznapi toleranciához nem? Márpedig szerintem csak az létezik: azokat a viselkedésmintákat fogjuk alkalmazni nagyban is, amit hétköznap, és nem az elveinkét, ezért nem árt elvetni az elveket, vagy kicsit induktívabban hozzájuk állni. Én azt gondolom, hogy az értetlenkedésben van valami faragatlan kcsinyesség is, de ezt most csak úgy általánosságban mondom. Nem biztos, hogy mindenki mindig úgy viselkedik, ahogy neked/m a legkényelmesebb.
Sok mindent írtam itt, most, van ami már csak régóta bennem volt, és a téma kapcsán írtam le, nem pedig közvetlenül rád vonatkoztatva, de gondolom nem baj, ha a személyestől kicsit elvonatkoztatunk, maga az átviteli eszköz is szerintem ezt kívánja meg.
|
|
|
|
|
|
És amit kifelejtettem:)
hannoca - 2001 december. 20. 16:46:41
Arrogancia, megbízhatatlanság: az én szememben pontosan ez az elutasítás és lerázás tesz valakit megbízhatatlanná és arrogánssá. Én sem bírom, egyre kevéssé: amit ajánlhatok ez ügyben: prevenció: soha semmit ne bízz másra (olyanra aki nem a legesleg), ami kicsit is fontos, mondjuk fontosabb mint az, hogy sótlan-e a krumpli délben, mert biztos lehetsz benn, hogy nem fogja megcsinálni: ha a barátod, végképp ne bízd rá, mert még abban is biztos lesz, hogy ti annyira jóban vagytok, és ő annyira jó fej, hogy nyugodtan megengedheti magának. Még ő sértődik meg, ha van valami, tuti.
Egyébként az arroganciáról csak annyit: én sem bírom. És kis társaságtok szerintem igen csak az, úgy is mondhatnám, a Judit legalább valóban szellemesen, találóan, csipősen szólogatott be nonstop, mostmár csak a nonstop maradt meg asszem. Pedig jó lenne, ha lenne a világon néhány ember, aki érti, érdekli, szereti. De ez csak egy illúzió - akár van, akár nincs. Azokkkal meg szemétbe ezerrel. De ezt részletesebben megírom majd a sutba dobott szavak cikkem folytatásában a vizsgaidőszakban, ha lesz végre időm összeállítani egy kicsit szakszerűbb áttekintést.
|
|
|
|
|
|
Önfáradtság
Dani - 2001 december. 21. 13:39:10
Tényleg messzire kerültünk Londontól. De nem baj, mert.
Mert Dtl, mitől vagy te fáradt? Mibe fáradtál bele? Itt állsz 22 évesen és belefáradtál… Ugyan mibe?
Szívtál fél évet Németországban. Jó ideje nincs barátnőd. Tudott dolgok. Meg aztán biztos vannak kevésbé tudott dolgok is. De Te ebbe belefáradtál. Hát, nem tudom…
Azt gondolom, hogy bele lehet fáradni abba, ha valakinek fiatalon meghalnak a szülei. Háborúban meghal a barátja. Vagy ő maga elveszti mondjuk a lábát és a látását. Megverik a metróban a skinheadek, mert másnak nézik, mint amit ők szeretnek. Irtózatosan magányos. Halálos beteg vagy mozgássérült. És még hosszan lehetne sorolni, sajnos. Lehet, hogy meglepődsz Dtl, de ezek az emberek – akik közül már sokan elmúltak 22 évesek, és egyáltalán, sajnos amúgy is sok ilyen ember van, fiatal és idős egyformán – szóval a legtöbb ilyen ember nem panaszkodik fáradtságra. Így vagy úgy, de megpróbálnak úrrá lenni a nehézségeken.
Panaszkodsz arra, hogy egyes témák idegesítenek, zavar az arrogancia stb. És a beszélgetés alatt (közben) rávágod, hogy nem érdekel. Kevés arrogánsabb, butább megoldást tudok elképzelni a részedről, mint ezt. Ilyen esetben inkább Te tűnsz fel arrogáns színben és nem az, akivel beszélsz.
És amit a saját bőrömön tapasztalok (vagy a saját bőrünkön tapasztalunk, mi ketten), hogy jó ideje nem tudunk értelmesen beszélgetni. Talán az utolsó a Kávészünetben volt, de úgy látszik, hogy az sem segített sokat. Ez az állapot – remélem – nem csak nekem rossz. Biztos én is változtam az elmúlt időkben (de miért ne változnánk mindannyian?) viszont úgy érzem, hogy a kettőnk kapcsolatában meglévő problémákat nem kéne azzal elütni, hogy az egyik arrogáns, a másik meg fáradt. Ez a megközelítés szerintem egyszerűen hamis.
Kérlek, hogyha valami bajod van a környezeteddel, a társaságoddal, barátaiddal, ne a fáradtságra fogd. Ha ezeket a problémákat nem lehet megoldani, az baj. Tényleg nagy baj, de talán erről még nincs szó. És én komolyan szeretnék hinni abban, hogy erről még sokáig nem lesz szó.
Olvasd el kérlek azt a cikket, amit Németországba való utazásod előtt írtam. Vesd össze az akkori és a mostani állapotokat. Gondolkozz azon, hogy kimentünk eléd Kelenföldre. Gondolkozz, én is azt teszem, komolyan.
|
|
|
|
|
|
Válasz
détéel - 2001 december. 21. 14:35:00
Igyekszem mindenre válaszolni, remélem menni fog. Emellett válasz gyanánt igyekszem megírni a Nem szeretem című cikket. (Két napja kavarog a fejemben, remélem válaszként szolgál valamennyire az is.)
Hannócának: Elöszőr is a toleranciáról. Kicsit nehéz írnom erről, mert nem akarom a leírt szavaidat ismételgetni. Szinte szó szerint ugyanazt írtad, amit én talán a múlt héten mondtam valakinek az Aloéban (már nem tudom kinek). Néha úgy érzem, ma divat toleránsnak lenni. Ez egy fasza dolog, akkor elfogadok másokat, ilyenkor szokott jönni a kedvenc szövegem: nekem nincsen semmi bajom a cigányokkal, zsidókkal, buzikkal, stb. Miért, kéne, hogy legyen? A toleranciát én ennél sokkal bővebb fogalomnak tartom. Nem csak más bőrszínű, vallású, nemű, fajú emberek elfogadását értem alatta, hanem más emberek korlátlan, feltétel nélküli elfogadását. Lehetünk intoleránsak úgyis, hogy elfogadjuk valaki könnyen felismerhető másságát, hogyha ettől függetlenül, mint embert nem fogadjuk el. Nem fogadjuk el a szokásait, tulajdonságait, tőlünk más reakcióit. Ha kettős mércét alkalmazunk. És én ezt az intoleranciát legalább annyira utálom, mint azt, amikor valakit bőrszín, vallás, faj alapján különböztetünk meg. Sőt annyiban még rosszabbnak is tartom, hogy én a rasszizmusnak már a legenyhébb fokozatát is bizonyos szellemi korlátoltság következményének tartom. Azt a féle toleranciát, amikor nem fogadja valaki el a másmilyen viselkedésmódot, amikor nem akar semmi újat megismerni, sokszor nagyon értelmes, intelligens emberektől látom, és ez mindig elszomorít. Én csak azt tudom, hogy az ilyen viselkedésmódot mindig megpróbáltam kerülni.
A belefáradásról. Amikor ezt leírtam, tudtam, hogy még fog róla szó esni, de nem találtam jobb szót, igaz nem is kerestem. Én mindig nagyon szerettem vitázni, ma is nagyon szeretek. A vitának szerintem feltételei vannak (és most vissza fogunk térni a toleranciához). Kell hozzá két ember, aki tiszteli egymást, elfogadja a másik véleményét. Kell hozzá egy nagyon nehéz tulajdonság, amikor ki tudod el tudod ismerni, hogy a másiknak van igaza. Kell hozzá visszafogottság, türelem, hogy végighallgasd a másikat. Félre ne érts, én nem mondom, hogy bennem ezek a tulajdonságok megvannak. De egyre inkább megpróbálom ezeket kifejleszteni magamban. És hogy ez hogy jön ide? Én belefáradtam az állandó vitatkozgatásba, ujjal mutogatásba, a másik meg nem hallgatásába. Annak, amikor azt mondom, hogy nem értem, nem érdekel, annyi a lényege, hogy nem látom értelmét a vitának, vitapartneremet meggyőzhetetlennek látom. Nem biztos, hogy mindenkit meg kell győzni. De el kell érni, hogy meghallgassa az érveidet. Nem látom az értelmét a vitának akkor sem, amikor a vita tárgya olyan, hogy kilátástalan bármiféle megegyezés, és esetleg csak veszekedés, rosszabb esetben sértődés lenne a vége. Én utálom a konfliktust egy bizonyos fokozat után. Akkor inkább visszavonulok, nekem a jó hangulat többet ér. Egyébként ezt hívhatjátok struccpolitikának is. Olyankor is lezárok egy vitát (egyoldalúan), amikor vagy magamat, vagy vitapartneremet nem érzem kompetensnek egy témában. Nem szeretnék egy olyan dologról beszélgetni, amihez nem értek.
Nekem furcsa volt egy kicsit, amit a második kritikában írtál. Azt szerintem Te is tudod, hogy nekem a barátok mit jelentenek. Valami egészen különleges dolgot, szinte korlátlan bizalmat, egy kellemes érzést, valami közösségi dolgot, valahova tartozást. Ezért én fontos dolgokban is megbízom a barátaimban, nem csak a sós krumpli esetén. És az esetleges saját elutasításom is innen jön. Iszonyúan tud sérteni, sőt esetenként fájni is tud (hogy ilyen nagy szavakat használjak), amikor csalódnom kell valakiben. Amikor valaki link, átver, nem úgy viselkedik, ahogy az elvárható lenne. Én máig nem tudtam beletörődni bizonyos emberek elvesztésébe, sőt amikor legutóbb találkoztam egy ilyen "elvesztett baráttal", magam számára is meglepő volt, hogy megijedtem. Ez nekem megszokhatatlan.
Dani: Én nem hiszem, hogy csak személyes tragédiákba, halálba, betegségbe, magányosságba, rokkantságba lehet belefáradni. Szerintem bele lehet fáradni olyan dolgokba is, amik az embert személyesen rosszul érintenek. Amik esetleg csak nekem fájnak. A kívülálló ezt minden bizonnyal nem érti meg, mert ő nem tudja, hogy ezek a dolgok az én értékrendszeremben mit jelentenek. Megmondom őszintén néha úgy érzem, megfordult körülöttem a világ. Ami persze valószínűleg azt jelenti, hogy én fordultam el valamerre. De néha csak értetlenül szemlélem: ez az ember eddig nem így beszélt, nem így gondolkozott, én nem így szerettem. Eddig tudtunk beszélgetni, most miért nem megy? És nem tudok válaszolni. Mindannyian változunk, és ezt tudnunk kell kezelni is.
És csak annyit még: az elutazásom előtti cikket, valamint azt a papírt, amit ti akkor adtatok nekem, minden héten többször elolvasom. Az íróasztalom felett van a falra kitéve. Minden alkalmommal, amikor egy kicsit hátradőlök, meglátom, elolvasom és nagyon jól érzem magam.
Azt gondolom, ez az egész most egy ideiglenes állapot. Mindenkinek megvan a maga baja, és ezt így tudjuk egymás között kezelni. Nem hiszem, hogy ez baj lenne. Legalábbis, amig minden alkalommal, amikor találkozunk, én örülök, hogy meglátlak titeket, addig nem hiszem, hogy baj lenne. Persze csak akkor, ha ti is örültök.
|
|
|
|
|
|
Idézetgyűjtemény
hannoca - 2001 december. 22. 10:26:00
"más emberek korlátlan, feltétel nélküli elfogadását." Gondolod lehetséges ez barátok közt. Majd megkérdezlek eről akkor, ha lesz egy kisbabád, van e különbség az elfogadás feltétlensége között.
"És hogy ez hogy jön ide? Én belefáradtam az állandó vitatkozgatásba, ujjal mutogatásba, a másik meg nem hallgatásába. Annak, amikor azt mondom, hogy nem értem, nem érdekel, annyi a lényege, hogy nem látom értelmét a vitának, vitapartneremet meggyőzhetetlennek látom."
A toleranciához empátia is szükséges. Látnod kell, hogy a másiknak mennyire fontos a téma, és az, hogy veled beszélhet róla. Nem fordulhatsz el csak azért mert te értelmetlennek látod, jó ha van türelmed azt is meghallgatni/elviselni, ami mondjuk neki jó, neki fontos, mert ez a kettő ritkán esik egybe (márhogy mindkét félnek fontos). Ha egyikőtöknek sem az, akkor persze oké. Gondolom ismered milyen nehéz, ha nem tudsz dolgokat megbeszélni, közösen végiggondolni és támogatással megoldani. Amikor egyedül maradsz a problémákkal, mert egyszerűen valahogy az sem érti/érdekli/figyel, aki pedig azt hitted fog tudni. Én soha senkivel nem szoktam beszélgetni. A problámáimat egyedül oldom meg. Ezért ha valaki hozzám fordul ilyesmivel, akkor igyekszem azt a jóindulatot és figyelmet megadni neki, ami nekem is jólesne. Akkor is, ha nem érdekel, mi van vele a suliban.
"Azt szerintem Te is tudod, hogy nekem a barátok mit jelentenek. Valami egészen különleges dolgot, szinte korlátlan bizalmat, egy kellemes érzést, valami közösségi dolgot, valahova tartozást. Ezért én fontos dolgokban is megbízom a barátaimban, nem csak a sós krumpli esetén. Iszonyúan tud sérteni, sőt esetenként fájni is tud (hogy ilyen nagy szavakat használjak), amikor csalódnom kell valakiben. Amikor valaki link, átver, nem úgy viselkedik, ahogy az elvárható lenne. Én máig nem tudtam beletörődni bizonyos emberek elvesztésébe, sőt amikor legutóbb találkoztam egy ilyen "elvesztett baráttal", magam számára is meglepő volt, hogy megijedtem."
Elfogadom amit mondasz. Mint már írtam, nekem a bizalom túl sok csalódást okozott már, és mindig a barátaim hagytak cserben, tudod az idegeneknek az ciki lett volna, ha nem tartják be a szavukat. Mostmár nagyon csinján bánok a bizalommal és az elhiszemmel. Ez az én csalódás-prevencióm. Ha valamibe hússzor belebuktam, nehogy már egy olyan okos állatzon mint én, ne működjön a kondicionálásos tanulás. Nem csinálom/várom/szeretném többé. Nwekem sok időm és önfegyelmem ráment, és biztos még sok fog, de muszáj valahogy meglenni, és nem tudok mást, aztán lehet, hogy kiderül negyvenéves koromban valami hosszútávú mellékhatás, és buktam, dehát majd meglátom.
"Én nem hiszem, hogy csak személyes tragédiákba, halálba, betegségbe, magányosságba, rokkantságba lehet belefáradni. Szerintem bele lehet fáradni olyan dolgokba is, amik az embert személyesen rosszul érintenek. Amik esetleg csak nekem fájnak. A kívülálló ezt minden bizonnyal nem érti meg, mert ő nem tudja, hogy ezek a dolgok az én értékrendszeremben mit jelentenek."
Valóban szerintem is bele lehet fáradni, volt olyan hogy én is ezt gondoltam, de nem lett jó vége, ezért most úgy gondolo, hogy nem szabad. Jobb, ha az ember megtartja élesen az érzekeit, fogja a külvilágot és megpróbál benne élni, mert annál nagyobba t fog kopanni, ha aztán a nagy elbújás/kivonulásba belekopog valami. Másrészt: Múlt héten történt velem valami, ami mellet viszont érezhettem, hogy mennyire nevetségesek és elhanyagolhatók az én kicsinyes problámáim és szorongásaim. Bizony amellett nevetségesnek tűnik fel a szememben, hogy le tudod te, a magad hátterével írni, hogy belefáradt. Hgy mennyi minden történhet egy erős emberrel is, és bírja és szereti, és aztán egyszercsak belefárad, de tényleg, és van mibe. A mi problémáinkba ha most belefáradunk, akkor mi a faszt fogunk csinálni olyan/még olyanabb helyzetekben?
Mára ennyi.
Egyébként lásd milyenek a barátok: soha senki nem akar beszélni velem, de bezzeg ha kibaszott álénéven írok általánosságokba bújtatott személyes dolgokat egy fucking virtuális valóságba akkor működik. És így higgyem el, hogy bárkit is érdekel/érdeklek? Nem megy, sajna.
|
|
|
|
|
|
