|
|
|
|
Kor
Mélyértelmű - Mao - 2001. szeptember 25.
avagy az "öregedésről"
Sajnos vészesen érzem azt, hogy ha akarom ha nem, felnöveszt engem a világ. Súlyos sokkhatások értek engem most így ősszel, amik fokozatosan ráébresztettek, hogy shajna az idő az tsak tovaszáll.
Komolyra fordítva a szót, a szeptemberi iskola kezdéssel kapcsolatban elkezd az ember matematikai filozófiát gyakorolni, és rájön arra, hogy a középiskolák idei végzőseit, egykori tanulmányinak színhelyéről egyáltalán nem ismerheti, ugyanis azok akkor kezdtek, amikor ő már túl volt az egészen. Hoppla!
Másodszor jött az a trauma, hogy az ember húga immáron fiatalkorúságának utolsó esztendejét fogyasztja, roham léptekkel.
Harmadszor realizálja, hogy legrégebbi barátjával immáron idestova 15. jubileumukat ünnepelnék (ha azon ember nem lenne a messzi Bajorföldön, lásd Százhatvanhét nap, s annak kritikája).
Negyedszer a Pedagógia 3. című előadásán az aktuális előadó stílusa ilyesztően más, mint egyetemi tanulmányai alatt a többieké, elvesztette tanóra jellegét, s vészesen hasonlított egy szakmai tanári továbbképzésre, ami önértékelési zavarokat okozott eddig ugyanis még diákfejjel gondolkoztam, most meg közölték, hogy az már nem én vagyok, hanem aki vele szemben ül. Jujj.
Ötödször: Férjhez, ment egy ismerősöm, haverom mondjuk úgy (tudjátok ez az ismerősnél bennsőségesebb, barátnál külsőségesebb, de nincs rá igazán szó.) Szertartás, miegymás, poharazgatás mindenféle rokonnal, majd az ember észre veszi, hogy rengeteg kis és kevésbé kis gyyermek futkorászik föl és alá, aki már az ő társaság- és korosztálybelieinek a GYERMEKEI. Ajvé...
Amikor a huszadik születésnapomon (ami azért nem volt még annyira rég) egy ismerősöm azzal köszöntött, hogy nmost örültél utoljára, mert innentől már csak öregszel. Nevettem.
Most megértettem mire gondolt.
A homlokom meg egyre magasabb és ívesebb...
|
|
|
|
|
|
