|
|
|
|
Egy lemezkritika
Kultúrpajta - Mao - 2003. szeptember 14.
Macy Gray: The Touble With Being Myself
2003, EPIC / Sony Music Entertainment
Tisztelt Közösség! Előre bocsátom, hogy a kritika nem lesz túl kritikai élű, mert nem nagyon lehet fogást találni a lemezen. Sajnos kerek egész, egy (azaz EGY) darab gyenge ponttal mindösszesen!
Először is adva vagyon egy harminc körüli (ám azt inkább alulról verdeső) amerikai fekete hölgyemény. (Nagyon píszí lelkületű olvasóink kedvéért afroamerikai.) Akinek olyan hangja van, hogy csak na. Ez persze elsőre nem tűnne olyan nagy számnak, hisz sok ilyennel találkoztunk már, ismerjük is ezt a típust, amit legkurrensebben talán Alicia Keys, Norah Jones vagy - nohdacu - Beyoncé Knowles nevével lehetne fémjelezni. Igen ám, csak cikkünk tárgya kivételes, az ő hangja ugyanis nem ez a tipikus, rommá képzett "fekahang", ahogy azt zenészkörökben mondják, hanem egy rekedtes, szinte recsegő, mégis eszméletlen technikai tudással rendelkező hang. Ez igen sokat hozzátesz egy lemezhez, ám ettől még lehetne egy teljesen szokványos r'n'b lemez (persze M.G. korábbi munkáit ismerve, ezt nemigen várjuk tőle).
Ugyanis a hölgy és segítő társai, egy embertelenül tradicionális soul lemezt hoztak össze, ami a hetvenes évek első felének Motown éveibe visz vissza minket egyszeri hallgatókat. De mindezt olyan profi módon keverik a mai eszközökkel, hogy csak na. (Aradszky Laci bácsi, figyelem! Ez nem azt jelenti, hogy buta TR-909-es diszkódobgép-alapokra eléneklem 12.589.657. alkalommal, hogy Nemcsakahúszévesekéavilág!) A lemezen természetszerűleg jelen van a mai technika: elő dobok mellet gépi groove-ok, az egészet digitálisan rögzítették, viszont olyan tradicionális hangszereket vettek elő harminc feledésének homályából (noha kétségtelen revival van ezen a téren), amit ilyen mennyiségben és minőségben sem azóta senki, sem akkor sem sokan: megszólalnak eredeti Rhodes-ok, Wurlitzerek, Hammond és Farfisa orgonák, Moog és Roland Jupiter szintetizátorok, hogy emeljék a korong fényét. Mindemellett a gitárhangzás is abszolút korhű, mégsem érzem retrónak az egészet.
Ugyanis az egész lemeznek mai soundot adtak, sőt inkább holnapit, ami egyelőre még csak egy-két hip-hop/r’n’b nótában került elő. Kiadatott tehát a jelszó: Arccal a lo-fi felé! Elrontottnak érzett sávkeverések, mélyszegénység, az ének, valamint a középfrekik kiemelése (csak nagy technikai tudású előadóknál lehet megcsinálni). Mindezt a legmodernebb méregdrága körülmények között létrehozva (ez a lemez 5-6 stúdióban készül Amerika szerte).
Mindemellett az egyszeri hallgatót is megfogja ez a letagadhatatlanul női és meglehetősen szerelmes lemez, A ’When I See You’ slágere, a ’She Ain’t Right For You’ és a ’She Don’t Write Songs About You’ vallomás-soulballadája, a ’My Fondest Childhood Memories’ groteszk pszichohorroja, ami pontosan annak a zenei stílusnak a mesteriskolája, amivel ma nagyon sokan kísérlteznek/tek Magyarországon (Quimby, Amorf Ördögök, Karabély), csak szemben a felsoroltakkal, nem csúszott el a túlzott önkifejezés, technikai alulképzettség vagy túlzott „komolyanvevődés” banánhéján.
A lemez egyetlen gyenge pontja az ’It Ain’t The Money’ című rap-dal Pharoahe Monch feautringelésével, ami tökéletesen elhibázott és lemezidegen, viszont nyilvánvaló a lemez promociója szempontjából létfontosságú volt. Viszont hála a digitális forradalomnak, mindig ott a „skip >>I” gomb a CD-játszón.
|
|
|
|
|
|
