Ransmayr, ha lehetek ilyen visszafogatlan, a posztmodern történetelmondást újítja meg fantasztikusan, rázza fel, és az unalmas érthetetlenség és kínos játszadozás helyett valami irdatlan erej?, fel- és megrázó módon, visszafogottság nélkül elmeséli a világ történetét. Csak így. Nem mintha egyszer? lenne és komoly, egyáltalán nem. Tele van játékkal, bonyolult, metaforikus, szimbólumokkal átszövött költ?i nyelvvel. Az utolsó világ Ovidius Átváltozásainak az újra írása. Tomiban, vas és rozsda városában támolyog le a hajóról a f?szerepl?, Cotta, aki nevét egy császártól kölcsönözte el, és megérkezik Tomiba, a vasvárosba, a válág végére. Ez az utolsó világ. Ide szám?zték Publius Ovidius Nasot Rómából, a világ közepér?l, az örök városból, akir?l Cotta meg akarja tudni, hogy él-e még. Naso azonban elt?nt, és a helyén ott van Tomi, a mesét?l átsz?tt és azokat megvalósító város. Cotta keres és nem lát, aztán a néma szöv?n? képeiben ismeri meg, teljesen átváltozva, a valóságot. Már ha van ilyen a m?ben, hogy valóság. A lakók a görög-római mitológiai alakjai, az Átváltozásoké, és történetük maga a Cotta által keresett m?, az alkotás kegyetlen gépszer?en bennük folyik, az irodalmi történet megtörténik, és Cotta lassan felismeri, hogy az ? átváltozása is, ? maga is a m? elmondásának része. A világ a m?b?l, a szavakból, a fikcióból épül fel. Cotta megkeresni és értelmezni akarja azt, de magát találja és a saját világát, azt változtatja át a m? keresése közben. Pedig Naso elhagyott házában az állandóság, kész-ség ígéretét olvashatta ki a kövekb?l: „Íme, a m?vem kész, mit sem Jupiter dühödése, sem t?z, vas, se falánk nagy id? soha nem töröl el már…”

1 2 következő