A dolog se nem aktuális, se nem leírva érdekes. Mégis megpróbálkozom a leírásával, mert engem annyira a hatása alá kerített. Az történt ugyanis, hogy ma videón láttam egy 1995-ös "európai Shakespeare"-feldolgozást, 1 düsseldorfi Szentivánéji álmot (Karin Meyer rendezése). 1 ideje már eldöntöttem, hogy számomra a "nagy ravasz" legzseniálisabb darabja nem más mint a Szentivánéji álom (mindenkinek figyelmébe ajánlom a Nádasdy Ádám féle fordítást'), de ez általában nem jelent sokat, mikor a színpadon csak a fantasztikus díszletekre és az effektekre érdemes odafigyelni. Ezt a darabot a színészek 12 európai nyelven játszották, mindenki a maga nyelvén adta elő a szerepét, és valami keveréknyelven + gesztikulálással próbálták megértetni egymással magukat. Persze nem sikerült, mindenki elbeszélt egymás mellett, ahogy ez a modern színházban szokás ugye... (Ez a Vili tényleg tudott valamit', meg persze a rendező is) Magyar színészek is voltak, Puckot játszotta a Jancsó-féle Kapa - szerintem fantasztikusan-, Demetriust pedig asszem Kaszás Gergő. Az ember eleinte azt gondolta, hogy semmit sem fog érteni, de erről szó sincs, minden követhető a gesztusokból és az indoeurópai szófoszlányokból. A rendezés persze nemcsak effelől zseniális, ez csak egy alapötlet, ami kifogyhatatlannak bizonyul és egy sajátos alpahangulatot ad a színháznak (Ez itt kérem Ejrópa - ahogy az előadás alcíme is említi).