Kultúrpajta - A Fekete Vágy

Húgom nemrég tért vissza Franciaországból, ahonnan is kérésemere a Noir Désir, Franciahon első számú rockzenekarának (ha nem A rockzenekarának) legújabb, húszéves pályafutásuk ellenére csak a 7. albumát , a Des Visages Des Figures-t (Náluk csak akkor adnak ki lemezt, ha van miért, nincs ez az idióta kényszer, mint honi nagy ötregjeinkél, hogy egy, max. másfél évente lemezt kell kiadni. Olyanok is.)

Ez egy rendkívül érdekes találkozás volt, mondhatni meglepetés.

Kétszer hallottam őket élőben (mind a kétszer Szelevényi Ákossal, Galliába szakadt hazánkfiával, Fro. legjobb jazzszaxofonosával kiegészülve), pár éve az Almássy téren és most a Szigeten. Ezen alkalmakkor egy marha egyéni, modern rockzenét (tehát nem Led Zeppelin 40 év után 560 ezredszer, csak más néven előadva) hallottam, ahol rendkívül súlyos, most divatosan pattogós ritmusszekció, különlegesen torzított gitárokkal övezett hol balladisztikus, hol brutál ének, Bertrand cantat a zenekar lelkének interpretálásában. Azt gondoltam a zene jó, habár nem kell tőle falnak menni, de be kell szerezni.

Beszereztetett. Hát... Amit fent elmondtam az igaz. Csak mégse. Ugyanis a Szigeten hallottam a számokat, most meg hallottam a lemezt. Furcsálhatjátok, hogy miért írok ilyet, semmi értelme. De igen, a kettő óriási különbség. Számot írni egy rockzenekarnál úgy néz ki, hogy egy gitáron egírom zenét, majd jön a szöveg meghangszerelem úgy, hogy bizonyos felállások szerint előadható legyen. Viszont a lemezhez ez kevés. Ott ugyanis pont az a lényeg, hogy olyan dolgokat vigyek bele, amit élőben nem reprodukálható. Játék a dinamikával, különleges effektek, hangzások, éles-meleg keverési játékok, szánmdékos félrekeverések, hirtelen filterezések, részleges fade-elések stb. (Ez az, amit a honi "nagy" öregek, s a rajtuk felnőtt, őket istenítő fiatalok nem tudnak, a lemeze készítés. Megírják, felveszik úgy, hogy az csak zenész függő. Ami egyfelől érthető, 1968-ban nem volt még technika, ma van, csak nem hajlandó megtanulni és használni.)

Itt egy baromi érdekes leírhatatlan (bár az előbb kissé részletezett) anyag áll szemben az ember, amit első hallgatásra nem is ért, dühöng, hogy egy zenekar, hogy szabhatá el így a keverést meg a masteringet. No, de. Az ember előbb megbarátkozik a Le vent nous portera c. slágerrel, majd fokozatosan kezdi érteni, hogy itt valami csoda történik a háttérben. Ahogy ebben a borzasztó hideg izében feldereng valami melegség, ami hol a vendégművész Szelevényinek köszönhető, hol a tagság különböző analóg szintis vagy gitár effektes megoldásainak, az valahogy annyira életszagú, hogy az ember hirtelen egy metróállomáson érzi magát, valahol arra felé, ahol a Gyűlölet játszódik.

Természetszerűleg nem tudom értelmesen kielemezni, mert a lemez nem igazán az ember tudat fogja, persze hallom, meg értem, de én nem esek hasra egy látszólag rosszul behelyezett filtertől, hanem amikor az embert ennek a sok apró, látszólag amatőr, ámde mértani pontossággal odatett és kitalált részlet keltett hangulat elragadja, hirtelen látja, érti, érzi, tudja.

Ezek után az ember kérdezheti, hogy mit is hallunk, mi is ez a zene, amiről ennyi baromságot összehjordod a letisztelt szerző. Nos nyilván valami új, de ha viszonyítani akarom, kicsit olyan, mint mikor Cseh Tamás összefut Trent Reznorral, fölkeresik John Coltrane-t, majd elmennek Afrikába Fela Kuitiért és muzsikálnak egy keveset, mint lecsúszott trubadúrok.