Engem mindig elbűvöltek az olyan történetek, ahol a szereplők sorsszerűen (lehetőleg valami szerelemtől hajtva) rohannak a saját szellemi megsemmisülésük felé. Én ilyenkor úgy, de úgy át tudom élni minden gyötrődésüket, ami oly szép és jó. Ez a történet ilyen a javából. Ludvik Jahn, a kicsit cinikus, kicsit macsó, kezdetben kommunista, aztán bányász, aztán tudós több száz oldalon keresztül fut egyes szám első személyben elmesélve a bosszúja után, megalázni azt az embert, aki tönkretette az életét, a karrierjét, közben folyamatosan értesülünk arról is - szintén egyes szám első személyben, csak a körülötte élő, már régen elhagyott barátok az egyes szám első személy (ha még kétszer leírom ezt az egyes szám első személyt, akkor: 1. jó hosszú lesz a cikk 2. olyan lesz mint egy általános iskolai fogalmazás - már most is az 3. valaki be fog szólni) -, ahogyan önkéntelenül a saját belső világát, jól felépített értékrendjét veri szét, és a végén (akik még nem olvasták, mert most leírom mi van az utolsó 5 oldalon!) visszatalál szülővárosa ősi hagyományaihoz, és minden véget érne egy idilli együtt zenélésben, de a régi barát éppen most (pl. még szerencse, hogy nem fél órával később, akkor nem tudnánk róla, mert már vége lenne a könyvnek) infarktust kap. De ez már csak egy kis szomorúság a végére, nehogy úgy érezzük, hogy felszabadultunk abból a könnyed, lenge, de mégis fojtogató bús hangulatból, ami végígkíséri az egész regényt. De hát ez egy ilyen kegyetlen dúúúrva világ. A könyvet pedig olvassa el mindenki aki még nem tette, mert másnak is tetszeni fog szerintem.