Nagy József és felesége, mindketten egy állami vállalat szakmunkásai, két pici gyerekükkel 1988-ban - hosszú várakozás után – végre beköltözhettek tanácsi kiutalású 52 négyzetméteres lakásukba. Még törlesztették a bútorvásárlásra és mosógépre fölvett hiteleket, amikor Nagy József munkahelye megszűnt, s ő az utcán találta magát. Azóta sok munkahelyen megfordult, de hosszabb ideig sehol sem tartottak igényt munkájára. Ezekben az években a család jövedelme – családi pótlékkal együtt – ingadozásokkal 21 ezer forint volt havonta, a hivatalos létminimum ekkor (1994-ben) 39 ezer forint volt. Nem csoda, hogy Nagyék szerény jövedelmük tetemes részét, havi 18 ezer forintot kellett, hogy élelemre, a legszükségesebb ruhák beszerzésére költsék. Miközben addig biztosnak látszó jövedelmük kiszámíthatatlanná vált, s inkább csökkent, aközben azt tapasztalták, hogy mindennek az ára megkétszereződött (1990-1994. között), a lakásfenntartási, fűtési költségek a korábbi három és félszeresére nőttek. Ennek ellenére, vagy éppen ezért Nagyék – némi töprengés után – addigi tanácsi bérlakásukat az első adandó alkalommal, jutányos áron, családon belüli kölcsönnel megsegítve az önkormányzattól megvették, mert féltek az esetleges lakbéremeléstől, s arra gondoltak, hogy ha továbbra is rosszul alakulnak a dolgok, akkor legfeljebb egy városkörnyéki olcsó családi házra elcserélik összkomfortos lakótelepi lakásukat. Ez többszörös próbálkozásuk ellenére azóta sem sikerült nekik.