Hétfő reggel 10 óra, 2-es metró. Egy szerencsétlen hirtelen felállás következtében kiesik a mobiltelefonom a zsebemből, a puha ülésre hullik, semmi zaj, a tömeg lökdös, én semmit sem veszek észre. Valamikor dél körül letisztul a felismerés, hogy elhagytam a mobilom. Keresem nadrágban, táskában, kabátban, de sehol. Délután 2 óra magasságában végre sikerül egyéb telefon közelébe jutnom, próbálom hívni, kicsöng, tehát még egyben van a készülék, nem szabadultak meg a SIM-kártyától, de nem veszi fel senki. Este újra próbálom, még mindig csöng, de ezúttal fel is "kapják". Egy fiatal férfihang, megtalálta a telcsimet, volt már hasonló helyzetben, tudja, mit érzek, szívesen segít és visszaadja a telefonom. Megbeszélünk egy találkát másnap reggel 8-ra és azt, hogy egy baseball-sapka és egy újságpapír alapján autentikálhatom majd. Kedd hajnal 7 óra, boltban jutalomajándékot veszek, majd robogok a metrón a megbeszélt találkozási pont féle, Népliget megálló aluljárója. Még nincs fél, mikor megérkezem, türelmesen várok, keresem a célszemélyt. 8 óra környékén gyorsabban ver a pulzusom, ez a legfrekventáltabb időszak, most ne szalasszam. Negyed órával később már pánikolni kezdek, lehet hogy eltévesztettem valami. Berohanok a közeli butikba és tengernyi forintért egy telefonkártyát vásárlok. Próbálom hívni a telkóm, nem sikerül elsőre, mert elszoktam már az utcai kártyás fülkék használatától, de azért megbirkózom a rendszerrel. Búgó hang után az üzenet: "a hívott szám nem elérhető". Ez már gáz, lehet, hogy szegény SIM-chip valami szemeteskukában hever? Háromnegyedkor már totál ideg vagyok, csak a naiv remény tart ott a megállóban. Aztán lemászom a peronra, ránézek az órára, látom mindjárt kilenc, semmi értelme tovább maradni, ezt elbuktuk. Mérges vagyok, már megint átbasztak, én balek! Az emberek szemetek! Nem létezik gondviselés! Felnőtt ember vagyok, már nincs, aki helyrehozza a baklövéseimet. Ha elhagyod a telefonod, viseld a következményeit! Senki nem fogja utánad hozni, elrakja saját használatra. Közben megjön a metró, szállnék fel rá, de rádöbbenek, ez a rossz irány. Visszamászom az aluljárójába. Üres és csöndes tér, középen egy fazon baseball-sapkában, kezében valami újság. Lesz, ami lesz, odarohanok, ő az! Elnézést kér a késésért, visszaadja a kütyüt, cserébe jutalomdíj. Az akkumulátor lemerülve, ezért nem volt elérhető. Hálás búcsú, majd megyek vissza a metróhoz, csak éppen a másik, a "jó" oldalra. Hamarosan jön is a vonat, felszállok. A hangosbemondóból hallom: "következő megállóhely Ecseri út", nem az, ahova menni akarok! Azért valahogy csak visszatalálok, és közben szégyellhetem magam, hogy az emberek rendesek, hogy van gondviselés, hogy még mindig helyrehozzák a baklövéseimet, és én kételkedtem mindebben.